Visszaértünk gond nélkül Malajziába, a határon senki nem kérdezett semmit, beleütötték az útlevelekbe az újabb 3 hónapot....

Ma reggel azonban, s most ez úgy igaz ahogy mondom..... - reggel 3/4 8 -kor kopogtak az ajón. Kinyitom, ot áll egy házaspár 2 gyerekkel. Sosem láttuk őket....  A férfi kérdezi tőlem, itt hagyhatnák -e a kislányt? 3 éves Nadzsuának hívják. Én meg álltam, néztem bambán... Azt hittem rosszul hallok... Majd odajött felesége is, ő is ugyanezt kérdezte...  Akkor kezdtem megérteni, de nem hittem el. Kérdeztem mikor jönnek érte, mondták mind a ketten tanárok, ha végeztek a tanítással, jönnek érte, délután fél 5 után. Kb. az egész 5 perc volt, kislányt itthagyták, ők el. Mi meg itt álltunk egy maláj kislánnyal, akivel először sokra nem mentünk, főleg azért nem, mert szerintünk ahogy minket nem készítettek fel erre az eseményre, ahogy elnéztük őt sem, mert nagyon nem örült ennek a dolognak. Aztán végül is hamar magához tért, Diuska itthon maradt, mert fáj a torka meg hőemelkedése van... ( volt ). Aranyos a kislány, de semmiféle használati utasítást nem adtak hozzá. Hoztak némi cuccot neki, de ennyi. Próbáljuk kitalálni mi ez, de nehezen sikerül. Mindegy, vigyázunk rá. Ma itthon maradtam így én is, mert Hajnika nehezen ért szót vele, kislányom főleg velem kommunikál. Gyorstalpalós maláj nyelvtanfolyamot tartok feleségemnek, mikor mit szeretne a kislány. Van baj nem kicsi, mert sokszor én sem értem.

Úgyhogy így....  izgalmasan telnek a napok. A munkahelyemen rengeteg a változás, csak éppen senki nem mond semmit. Úgy kell utánajárjak dolgoknak. Nagyon kemény... Próbálnak megtörni, de nem megy. Nem tudnak kifogni sem rajtam, sem rajtunk. Mindent megoldunk....  ( többé - kevésbé ) De hát ilyet... Én kértem el a telefonszámukat, mert még azt sem tudtuk volna. Hogy kerültek ide, nem is tudjuk.....