Tegnap reggel kislányommal és nagy fiammal lemotoroztunk reggel a tengerre, ami úgy nézett ki, hogy 7:15 -kor indultunk, leértünk kb. 7:50 -re, ott 1 órácskát elbóklásztunk, megnéztünk egy tengerparti mecsetet, majd egy hajókikötőt, ami egy móló volt csupán, s ott is kis lélekvesztő halászhajók vesztegeltek a parton. Kimentünk a mólóra, találtunk még félig élő tengeri csillagokat, amitől a kislány rettenet mód félt. Miért, azt ő maga sem tudta megmondani.... :)  Aztán visszaindultunk, 9:30 -ra visszaértünk. Délután pedig kimentünk a családdal az itteni folyópartra horgászni, ami elég komolyra sikerült. Ugyanis kiérve a partra szembesültünk a ténnyel, hogy a móló ami viszonylag biztonságosnak mondható ( majom és varánusz támadás tekintetében ) már foglalt volt, ráadásul a fákon rengeteg majom volt, amiktől meg már mi is féltünk, mivel egyszer már megkergettek bennünket. Így aztán a horgászat úgy nézett ki, hogy teljes frászban, figyelve a körülöttünk bóklászó és ugráló majmokat kellett a botra is figyelni. Kb. 1 óra elteltével vettük észre, hogy a környéken sétáló és horgászó emberek közül csak mi paráztunk a majmoktól. Azt mondanom sem kell, hogy a kislányom a kint eltöltött kb. 2 órát végig sikította a majmok miatt. Már csak a varánusz hiányzott volna. Egyébként pedig szerintem a majmok jobban féltek mint mi, főleg mikor a kislány rákezdett a sikítozásra. Keltett nagy riadalmat. Malájokat ez annyira nem zavarta, engem annál inkább. Égtem mint a fáklya. Kapásunk volt, halat nem fogtunk. Azonban így is örültünk. A naplementét a parton töltöttük, a folyó nagyon szép volt akkor, nagyon szépen kisimult a vize, valamint hát..... nekem Dunai hangulata volt. Jó volt a vizet bámulni és visszagondolni Magyarországra, az otthoni horgászatokra, s egyebekre. Azonban időnként a majmok visszarántottak a jelenbe, ahogy ugráltak a fák ágain. Nagyon jó érzés volt azt a nyugalmat megélni, ami ott volt naplementekor. Az otthoni horgászattal szemben itt a majmok voltak azok, amik furcsa képet alkottak a miliőben, ami csak azért volt furcsa, mert otthon csak az állatkertben láttam őket rács mögött. Itt meg szabadon vannak, itt élnek, minden táska és szatyor érdekli őket. Egy szóval tényleg nagyon szép volt és jó, leszámítva a kislány sikítozását, valamint a majmoktól való parát. Igazából kicsit elnyomta a látvány, ami elénk tárult a fent említett negatívumokat. A legszebb az volt, mikor megjelent egy kínai ember a parton gumicsizmában hálóval a kezében, s kezdte bedobálni a hálóját, hogy rákot fog. A háló kb. 3X4 m -s volt, technikázott vele, hogy jól dobja, s nem is hibázott. Először csak bokáig állt a vízben, majd odébb ment tőlünk, s arra is bedobálta a hálóját, majd pedig kb. 15 perc múlva azt láttuk, hogy az emberünk nyakig áll a vízben, s úgy dobálja a hálót. Na ennyit arról, hogy a folyó tele van krokodillal....  Nem hiszem hogy bemerészkedett volna, ha ez valóban így lenne....  Nem sokat volt kint a kínai, de nem is fogott semmit. Majd hazajöttünk, ezek után indultunk ki az esti piacra, ami nem tudom melyik városrészben van minden szombaton. Vettem magamnak egy pénztárcát, meg papucsot szerettem volna, de az nem sikerült, mert nem is találtam megfelelőt fazonban, meg már pakoltak is össze az árusok, mivel elég későn értünk ki. Nagy fiammal voltunk ott. Vettem narancsot is. Aztán haza, s ma már reggel 7:21 van. Készülünk a kislányommal a suliba, elviszem, majd valami vagy cipőt, vagy papucsot vennem kellene mindenképpen, mert délután indulok Kuala Lumpurba a másik magyar sráccal, mert indulnak haza a családjával Magyarországra. Én hozom vissza a kocsit. A kérdés jogos lenne, ha most bárki feltenné, hogy ez nekem milyen érzés hogy most ők hazamennek, mennék -e én is? Kettősség van benne, hazudnék ha azt mondanám, semmiképpen nem mennék haza. Igazán nem tudom... Nagyon hiányoznak az otthon maradt barátok és rokonok, meg maga az ország, de valamiért ide is húz a szívem. Ami most a kezemben van, nem szeretném elengedni kis időre sem igazából. Félnék hogy nem lapom vissza, pedig ez nem igaz persze, mármint hogy nem kapnám vissza, de mégis. Nem érzem még annyira nagyon biztosnak a helyzetünket, pedig az. Az igazság az, hogy ebben a hónapban, egészen pontosan 7 -n lesz 1 éve, hogy kint vagyok Malajziában, de a mai napig elfog néha az az érzés, hogy ez talán nem is így van...  Még most is alig hiszem el, hogy itt vagyunk, gyerekek itt tanulnak.